A NÉMET KISEBBSÉG TÖRTÉNETE A BEVÁNDORLÁSTÓL A II. VILÁGHÁBORÚ VÉGÉIG

Mint ismeretes, már a korai középkortól éltek német hospesek hazánkban, nagyobb német tömböt főként a Szepesség alkotott. A középkori németség száma azonban jórészt asszimiláció folytán egyre inkább csökkent. Ilyen körülmények között érte a német lakosságot az új betelepítés, amely már a törökellenes, felszabadító harcok folyamán indult el, majd a XVIII. század első éveitől kezdve az 1790-es évekig tartott. Ez a nagyarányú betelepítés azután nem csak a németség számát, hanem súlyát és jelentőségét is megnövelte. A németség betelepítése jórészt Mária Terézia és II. József uralkodásának idején folyt le és a török által elpusztított területek felé irányult. Egymást követték az alföldi és a dunántúli nagybirtokosok telepítő akciói, tervszerű, állami telepítés indult a Temesközben, továbbá a Bánság és Bácska kamarauradalmain. Németek telepedtek le Pesten, Budán, Aradon, Pest, Tolna, Baranya megyékben, s jutott szép számban telepes, főként a nyugati határszéleken, a középkori német telepek lakosságának növelésére.

Az új telepesek a középkoriaktól eltérően a déli területekről: a Sváb-földről, Bajorországból, a Felső-Rajna vidékéről, és az osztrák tartományokból (Felső-Ausztria, Tirol) jöttek. E vidékekről érkezett telepesek a Habsburgok előtt azért is voltak kedvesek, mert katolikusok voltak. Az új német telepesek, parasztok és iparosok a magyarországi viszonyokhoz képest fejlettebb kultúrával rendelkeztek s egyesek tetemes vagyont is hoztak magukkal. A kedvezmények még nyilvánvalóbbak voltak az állami telepítések során. Az osztrák kormány saját költségén szállította a telepeseket, adott nekik vetőmagot, élelmet, szerszámot, hozzásegítette őket házépítéshez, biztosította számukra a szükséges állatállományt. A németek az ország különböző területein -kisebb tömbökben- szétszórtan éltek, sokhelyütt pedig kizárólag városokban, népi, paraszti háttér nélkül. Ilyen körülmények között összefüggő nemzeti területről, még kevésbé gazdasági egységről nem lehetett szó, a hazai németség a magyar és nem magyar lakosság közé volt beékelve. A XVIII. század második felétől a német polgárság gazdasági érdekeinek megfelelően alakította ki politikai állásfoglalását, amely a magyarországi patriotizmusban, az ún. hungarus nézetben mutatkozott meg.

A németeknek magyarországbeli elhelyezkedése kultúr-geográfiailag fontos, mert a németség szorgalmánál, vállalkozó kedve és teljesítő képességénél fogva, valamint könnyű alkalmazkodásának köszönhetően asszimilálódni kezdett: elvesztik német nevüket, nyelvüket, ritkán szorgalmukat és szellemi fölényességüket is. A magyar kultúra sokat köszönhet az asszimilálódott németeknek. Ezt a tényt minden higgadtan gondolkodó (Széchenyi, Deák, Kossuth, Zichy Nándor és János) politikus tudta és beismerte. Az 1867. évi kiegyezés a magyarság megújhodásának korszakát jelenti, bár rengeteg településen még mindig csak németek élnek. Az 1900-as években élő német földműves-polgár gyakran már nem is gondolkodik el azon, hogy ősei honnan származnak. Bár sok településen kizárólag anyanyelvén (azaz németül) beszél, teljesen természetes számára, hogy Magyarországon él, hisz előtte generációkon át is így történt. Kialakította életformáját, háztartását szorgalmasan vezeti. Ekkor éri az I. világháború, ahová mint magyar katona vonul harcba és küzd a magyar hazáért. Sokan nem tértek innen vissza. A II. világháborúban még többen hunytak el, de a német kisebbség igazi tragédiáját mégsem ez jelenti.

A máriakéméndi német kisebbség tragikuma, a mai nemzetiség aránya
A II. világháború után nehéz sors várt a németségre: addigi otthonuk nem jelentett többé számukra biztonságot. A máig sem feledett megpróbáltatások 1944-ben kezdődtek. 1944 november 27-én az oroszok elértek Máriakéméndig és a falut 2-3 napig fogva tartották. A nők külön csoportban voltak kénytelenek élni, a jószágokat elkobozták, a házakat kirabolták, a lakosokat elzavarták és helyükre többek között Kárpátokból menekülő magyarokat telepítettek.

1944 karácsonyán 175 személyt deportáltak Máriakéméndről Oroszországba, javarészt nőket, közöttük többgyermekes családanyákat is, hisz a férfiak nagy része még a háborúban volt. Kéthetes pécsi tartózkodás után marhavagonokban szállították őket Donyec közelébe, ahol korra és nemre való tekintet nélkül bányában kellett dolgozniuk. Az alultápláltság, a hideg és a rossz egészségügyi viszonyok miatt hamarosan kiütött a tífuszjárvány, melyben sokan elhunytak, hisz orvosi ellátásra nem volt lehetőség. Két-három év múlva indult vissza az első transzport Magyarországra, eleinte kizárólag betegekkel. Az utolsók öt év múlva térhettek vissza otthonukba. 1947-ben újabb sorscsapás érte a lakosságot. Addigra a német lakosság egy kisebb része már elmenekült Németországba, többnyire Ulm környékére, de többségük nem önként, hanem az ekkor zajlott kitelepítés során került oda. Voltak, akiket az egykori Német Demokratikus Köztársaságba szállítottak, közülük azonban szintén sikeresen átjutottak néhányan Nyugat-Németországba. Amikor 250 évvel ezelőtt a németek Máriakéméndre települtek, a török által kiürített és felégetett vidéket találtak, melyet újból felépítettek és virágzóvá tettek. Békés együttélésben megvoltak a néhány horvát és magyar családdal, mely két és fél évszázadon át a lakosság 1 %-át jelentette.

Az előzőekben leírt tragédiának kellett megtörténnie ahhoz, hogy ez az életforma teljesen felboruljon. Ma már csak kb. 40 német család él Máriakéménden, mely a lakosság 25 %-át teszi ki. Hagyományaik kiveszőben vannak, szinte már csak az idősebbek emlékeiben élnek.