Pincesor

A község egyik nevezetessége az egyedülállóan szép Pincesor, mely 2,5 km hosszúságban húzódik a község keleti oldalát övező dombokon. A közel 150 présház többsége eredeti formájában látható. Mivel a község kiváló mezőgazdasági adottságokkal, jó termőtalajjal rendelkezik, évszázadok óta nagy hagyománya van a szőlőtermesztésnek és borkultúrának. A község tagja a Mohács-Bóly Térségi Fehérborút-nak, melynek révén a borturizmus fellendülését reméli.

A borkereskedelem a 19. század második felében az itt élőknek soha nem látott gazdagságot hozott. Fontos volt, hogy a fiatalok a megszerzett családi vagyonnal körültekintően bánjanak. Ennek elérésére még házassági szerződést is kötöttek, nehogy elvesszen a boreladásból származó vagyon. Ebben az időszakban kezdték el bontani a Török-vár még álló falait. A pincék nagy része ebből, illetve a közeli kőbánya mészköveiből épült. A 19. században kezdődött meg a településen az erdők kiirtása, a föld feltörése, az állattartás megerősödése, valamint a nagyarányú szőlőtelepítés. A határ jelentős hányada szőlőterület lett. Az 1870-es évektől már elkezdődött a kőalapozású pincék építése, sokszor 3040 m hosszú téglával kiboltozott pincéket építettek, melyek nagy része a mai napig megvan. Erről egy 1910-es feljegyzés a következőket írja: „Több a présház, mint a lakóépület." A német lakosság egy része nyáron itt élt a pinceépületekben. A minőségi borokat vasúton Ausztriába szállították. Bécsben egykor önálló máriakéméndi borkimérés is volt. Sajnos 1885-90 körül a filoxéra elpusztította a szőlők nagy részét. Néhány év múlva azonban újraindult a szőlőtermelés. Az évi átlagtermés az 1930-as években már 18-25 ezer hl volt. 1936-ban például rekordtermés lett. Kereslet és üres hordók híján rengeteg mustot folyattak le a domboldalon.

1945 után a pincesor távolabbi (és rosszabb állapotú részeit) lebontották, azóta csak a Nagy-pincesor maradt egyben. Korábban ugyanis pincék voltak a Héhwaldi-részen, a Lankás-dűlő felső végében, és a Liptódi-szegélyen is. Itt már csak a pincelyukak maradványát lehet felfedezni, de sok már beomlott közülük.

A 19. században váltak hagyománnyá a szőlőműveléshez kötődő népszokások. A szőlőtulajdonosok a termés védelmére a keresztény világ szentjeinek szobrait állították fel a határ egyes pontjain. A szentek közbenjárását kérték, hogy jó legyen a termés. Ha mégis lecsapott a vihar a tőkére, nemegyszer bosszút álltak a szobraikon: kővel dobták meg vagy pálcával verték őket. Kéménden feljegyezték, hogy a dühös gazdák levizelték Szent Donát szobrát. (Ez a szobor ma már nem áll.) Az is gyakori volt, hogy harangozással próbálták elriasztani a jégesőt. Szimplicius szent pápa napjához egykor kalendáriumi regula fűződött. A falu német gazdái régen március 2-án metszették meg a szőlőjük négy sarkában lévő tőkét. Ettől remélték, hogy bőséges lesz a termés. Simplschneiden elnevezéssel illették a helyiek ezt a szokást, mely hazánkban ezen a napon egyedül Máriakéménden volt ismeretes.

Forrás: Biki Endre Gábor: "Máriakéménd története" c. kötetéből